A (munkahely) teremtés dilemmái II avagy állásokról és végzettségekről


Sok ismerős és kevésbé ismerős tette fel nekem az utóbbi időben a kérdést, hogy miért is nem lehet Pápán érettségivel munkát találni, ill. a felkínált állások közül csupán keveset lehet ezzel a végzettséggel betölteni.

Bevallom, nem értettem igazán a kérdezőket, mert ez kb. 9-10 éve – még fokozottabban a 2005-ben bevezetett és jelentős színvonalesést megélt érettségi rendszer óta - így van: gimnáziumi érettségivel bizony nehéz – nemcsak Pápán, mindenütt! – magasabb szintű állást betölteni.

Már csak azért is, mert egyrészt a gimnázium feladata a klasszikus értelemben vett általános alapműveltség középszintű átadása és a felsőoktatási tanulmányokra történő felkészítés, és nem a munkába álláshoz szükséges szakismeretek átadása. Furcsa is lenne, ha mondjuk egy közép- vagy felső szintű pénzügyi állás betöltéséhez egyetemes és magyar történelem, algebra, geometria, irodalom- és művészettörténet lenne előírva és nem közgazdaságtan, makro- és mikro-ökonómiai, vállalat-gazdaságtani, számviteli és ehhez kapcsolódó gyakorlati ismeretek. (Rosszul is érezném magam, ha banki számlavezetőm pénzügyi-banki szakmai hiányosságai kompenzálásaként, megnyugtatás céljából elkezdene nekem Ady-verset elemezni vagy művészettörténeti előadást tartani, mondjuk Picasso-ról - vagyis azt tenné, amit tanult a gimnáziumban…)

Az országos és a helyi munkaerőpiacot is a kereslet-kínálat nem túl bonyolult összefüggései határozzák meg. Azaz a munkáltató hajlandó és képes fizetni azért a – neki alkalmas - munkaerőért (kereslet), amelyet a munkavállaló kínál (kínálat). Ha a munkáltató nem talál megfelelő munkaerőt – azon kívül, hogy jó nagy bajba kerül – megpróbálja kielégíteni a keresletet: fejvadász céget alkalmaz, bért emel, munkaerőt importál, maga tanítja ki munkavállalóit az adott (rész)feladatra stb. A munkavállaló pedig elkövet mindent, hogy munkaerejét megfelelően eladja vagy növelje. (Sajnos, ez utóbbi a ritkább!)

No, hát ez: a kereslet-kínálat egyensúlya az, ami nehézkesen működik Magyarországon és szűkebb hazánkban is – azaz a megszerzett középfokú és felsőfokú végzettségek az álláslehetőségekkel sokszor köszönő viszonyban sincsenek.

(Ha a demográfiai helyzetet - miszerint egy folyamatosan elöregedő társadalomban élünk, ahol évről-évre csökkenő/stagnáló születésszám jellemző – is figyelembe vesszük, megállapíthatjuk, hogy a kevesebb tanulóból aránytalanul magas számban kerülnek a fiatalok a – lassan teljesen elértéktelenedő – gimnáziumokba.)

Ennek valószínűleg több oka is van. Az első és talán legnagyobb probléma – továbbra is – a helyi munkaerőpiaci körülményeket és a továbbtanulók kompetenciáit figyelembe vevő, megfelelő pályaválasztási rendszer hiánya: sokkal szívesebben jelentkeznek a tanulók mondjuk pincérnek, mint gépésznek, előbb jelentkezik egy felsőoktatásban továbbtanulni szándékozó tanító vagy szociális munkás szakra, mint gépészmérnöki szakra, pedig ez utóbbiból nem csak helyben, de országosan is óriási hány mutatkozik. Persze tudom, hogy a szakterületek egymástól messze állnak és mindenki elsősorban magát akarja megvalósítani, de ha ezt egy valós állapothoz vagy igényekhez kapcsolódva teszi, sokkal, nagyobb eséllyel, pláne sikerrel szaladhat neki a munka világának.
(Nem hazabeszélés gyanánt, de ezért is vette fel az önkormányzat nagyon okosan gazdaságfejlesztési stratégiájába a helyi oktatási intézményekkel közösen folytatott pályaorientációs kezdeményezést, a hely vállalkozások megismertetését a pályaválasztás előtt álló fiatalokkal.)

Persze, az oktatási rendszernek - mint sok más nagy rendszernek - a legfőbb hibája nem annak alsó, hanem általában a legfelső szintjén keresendő: a felhígított felsőoktatásba már nagyon alacsony felvételi pontszámmal be lehet kerülni valamilyen szakra – a „valamilyen” szónak komoly hangsúlya van -, mert „valamilyen” diplomával már esetleg könnyebben lehet „valamilyen” magasabb beosztást megcsípni „valamilyen” közép- vagy nagyvállalatnál.

Óriási tévedés! Szegről-végről bejutott, sokszor alulmotivált hallgatók hangzatos, de sokszor tartalmatlan végzettségekkel csodálkoznak, hogy nem találnak alkalmas állást, mert fel sem mérték, hogy ott, ahol élnek vagy élni akarnak amúgy erre egyáltalán szükség van-e, vagy nincs. És akkor jön a csalódottság, hogy nem esik le „valamilyen” jól fizető állás – merthogy neki, kérem szépen, diplomája van! -, holott egy ugyanannyi vagy rövidebb idő alatt elsajátított középfokú vagy emelt szintű gépipari, elektronikai, mechatronikai, gazdasági, kereskedelmi stb. végzettséggel relatív gyorsan kapna munkát, esetleg rögtön középvezetői munkát – sokszor lényegesen magasabb fizetésért, mint kezdő diplomás.

Igény lenne tehát a felsőoktatási intézményeket kiszolgáló gimnáziumok keretszámainak átgondolására és a szakképzési intézmények keretszámainak drasztikus növelésére, különben nagyon gyorsan elérhetünk arra a pontra, hogy nem lesz, aki a gyors és egyre gyorsabb ütemben növekedő vállalatoknál magasabb hozzáadott értékű szakmunkát (de akár - modern szóval - operátori munkát is) végezzen. Vagy kicserélje elromlott zárunkat, megjavítsa elromlott mosógépünket, telefonunkat, tévénket, autónkat… hétköznapi életünk elengedhetetlen és kevésbé elengedhetetlen tartozékait.