Miénk lesz a jövő?

A fenti cím lehetne akár egy mai népszerű, slágerlistás zeneszám címe is, de e helyett csak egy amatőr video címe, amit a március 30-i országos közoktatási tiltakozó flashmob alkalmából a Pápai Petőfi Sándor Gimnázium tanárai és tanulói állítottak össze. Megfogadtam korábban, hogy semmilyen körülmények között nem kommentálom a közoktatási tiltakozások aktuális eseményeit, nem posztolom a témában megjelent írásokat sem, de az említett video korábbi álláspontom megváltoztatására sarkallt. Egyrészt, mert egy pápai középfokú oktatási intézmény, azon belül is egykori alma materem diákjaitól és tanáraitól származik, másrészt jómagam is tanárként és intézményvezetőként dolgoztam vagy 15 évig, harmadrészt, mert amit láttam, meglepett és kissé meg is ijesztett.

Komolyan mondom: aggódom a mai petőfisekért!

Aggódom, mert ha adja Isten a gimnázium után felsőoktatásba kerülnek – és mi lenne a gimnázium egyik fő feladata, ha nem a felsőfokú tanulmányokra történő felkészítés?! – akkor fognak igazán elcsodálkozni, hogy mi az igazi „leterheltség”. Egyetemek, főiskolák, ahol nem a napi 4-5 órás készülés, 8.00-14.00 óráig tartó előadás és szeminárium-sorozat jellemző, hanem ezeknek végtelen számú, gyakran estékbe nyúló variációja, valóban olykor teljesíthetetlen(nek látszó) követelmények elé állítják a hallgatókat. Aki ezt nem bírja a gimnáziumban, hogy fog teljesíteni a felsőoktatásban?!

Azt talán leszögezhetjük, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT) megalkotása és számos átalakítása az idők során egyet azért biztosan megcélzott: minden, a középfokú oktatást alapul vevő tanulmányra történő előkészítést és egyfajta felkészítést a munkaerőpiacra történő belépésre, átvitten tehát a felnőttkorra. Lehetne persze messzemenő vitákat folytatni a NAT változtatásairól, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt, de mégiscsak egy olyan rendszerről beszélünk, amelyet ilyen-olyan mértékben, de konszenzus övez. Ami próbálja közös nevezőre hozni az oktatás autonómiájára hivatkozva sokszor egymástól teljesen eltérő intézményi pedagógiai programokat és követelményrendszereket. Ami próbál lépést tartva a kor elvárásaival és a felsőbb szintű tanulmányok követelményeivel irányt mutatni.
Ezeknek a követelményeknek kell megfelelni mindazoknak, akik a gimnázium után sorsukat komolyan gondolják. Nem – az egyébként saját intézmény által megszabott - tananyagot, óraszámot csökkentetni, túlterheltségre és stresszre panaszkodni, hanem ezeknek az alapoknak megfelelni, és ha ez nem megy, iskolatípust váltani – ez a megoldás!

Nem akarnék bezzeg-a-mi-időnkbenezni, de azért az akkori érettségi rendszer és a mostani között ég és föld a különbség, pláne a távolság, a maga 50-60%-os minimál-küszöbével, felsőoktatási felvételi eljárásával stb-vel együtt… Persze a felhígított felsőoktatásba kerülés szintjének folyamatos süllyedése lassan leszivárgott a középfokú oktatásba is, elhitetve minél több tanulóval, hogy a diploma és az érettségi megszerzése nem elérhetetlen, szélesre tárva a gimnáziumok és szakközépiskolák kapuját az egyre alacsonyabb képességi szinttel és felvételi pontszámokkal rendelkezők előtt. Ez a gondolkodás a diploma és az érettségi leértékelődése mellett nem mellesleg óriási károkat okozott a középfokú szakmunkásképzésnek, amelynek hatásai mostanra gyűrűztek be: a gazdasági fejlődésnek és a magasabb hozzáadott értékű munkahelyek kialakításának nagymértékben gátat szab a szakképzett munkaerő hiánya.

Felettébb meglepett viszont, hogy a diákok – akarva-akaratlan – milyen mértékben és őszinteséggel minősítették le saját tanáraik módszertani képességeit és eszközeit. Hiszen köztudottan a NAT-ban és a helyi pedagógiai programokban leírtak átadása már a tanár feladata, saját módszertani ismeretei, képességei és meggyőződése szerint. A bifláztatás, az „adatok memorizálása” a digitális táblák és tananyagok, az Internet és hihetetlen mennyiségű oktatási segédanyag korában már igencsak elavult módszernek tekinthető, de ha csak ez megy, ne csodálkozzunk, ha a diákok ki vannak akadva! Pláne, hogy úgymond nem „készségeik fejlesztése” zajlik, ahogy előadták, bár a lexikai tudás, és főleg annak megfelelő megfogalmazásának csiszolása némelyikük esetében a továbbiakban is erősen helyénvaló lenne…

És ha már a tanároknál tartunk…

Rögtön leszögezem, az újonnan bevezetett minősítési és adminisztrációs rendszert részleteiben nem ismerem, ezért nem is mondok véleményt róla, és tiszteletben tartom, hogy ez többletterheket ró a pedagógusokra.
Továbbra is azt gondolom azonban, hogy semelyik oktatás-politika nem tett jót azzal, hogy folyamatosan olyan burokba zárta a pedagógusokat, ami nem rendelkezett a pedagógiai oktató-nevelő munka igazi minősítésének rendszerével, ami tiszteletben tartotta azt a tanári autonómiának hívott intézményt, ami a zárt ajtók mögötti (szinte ellenőrizhetetlen) munkavégzés szabadságát jelentette, ami távol tartotta a pedagógusokat a versenyszféra időközben teljesen természetes hétköznapi elvárásaitól, úgymint rendszeres minősítés és annak következményei, minőségi munkavégzési elvárások megfogalmazása, önértékelés, teljesítményértékelés, felelősség- és hatáskör meghatározás, fegyelmi eszközök stb., holott javadalmazásuk időközben erősen ahhoz tendál.

A válasz tehát a fenti kérdésre: Miénk lesz a jövő?, könnyen megadható: Így nagyon nehezen!